Szeretni csak fölfelé lehet...

"Szeretni csak fölfelé lehet. Nem lefelé, csakis fölfelé. Senkit sem szeretünk azért, mert buta, gonosz, aljas, csúnya, büdös, kellemetlen, gyenge, gyáva - hanem azért, mert okos, jó, szép, kellemes, erős, bátor.

Még akkor is, ha nem ilyen, ha szeretjük, belelátjuk vagy beleképzeljük mindezeket az értékeket. Ha azt mondod: "olyannak szeretlek, amilyen vagy", nem igaz! Mert ha valóban szeretsz, többnek látsz, mint amilyen vagyok. Ha szeretsz valakit, fölfelé nézel rá. Minőségileg többnek látod. Mai kifejezéssel azt mondhatnánk, hogy a szeretet nem objektíven lát. Aki szeret, az nem a szemével, hanem a szívével lát.

Lappangó, mások számára nem látható jó tulajdonságokat vetít rá a szeretett lényre. Lehet, hogy egyáltalán nincsenek is meg benne. Csak ő látja. A szívünk mindig az "ég" felé néz. Amíg szeretek valakit, fölfelé nézek rá. Belenézek a szemébe, s nagyon magasra látok bennük. Még akkor is, ha ez nehéz, de ha szeretem, megtalálom a másikban azokat a tulajdonságokat, amiért fölnézhetek rá. Ha csúnya, akkor nagyon kedves, ha durva, akkor erős, ha gyáva, akkor gyengéd, ha buta, akkor nagyon jó ember. De még ez sem egészen így van. Egy csúnya embert kifejezetten szépnek láthatok, "nekem szépnek". Másképp látom, mint ahogy kinéz. Megszépül a szememben. Tudom, mire gondolsz. Hogy ilyenkor áltatjuk magunkat. "Idealizáljuk" a valóságot. Rávetítjük valakire az eszményünket, ami valójában nincs is benne. De én azt kérdezem tőled: honnan tudod, hogy valójában mi van benne? Azt mondod: valójában sokkal szürkébb, sivárabb, jelentéktelenebb. Valójában sokkal több rossz tulajdonság van benne. Hitványabb. Erre én azt kérdem tőled: biztos vagy benne?! Biztos vagy benne, hogy olyanok vagyunk, ahogy szívtelenül látjuk egymást? Nem tapasztaltál még olyat, hogy egy nő, akit nagyon szeretnek, kifejezetten megszépül? Nem láttad néha az arcán, a bőrén, hogy megszépül? Megnemesedik. Ragyogóbb lesz. Nem tapasztaltad még, hogy egy arcon látni lehet, ha valaki szereti? És persze azt is, ha ő szeret. És egy férfi, aki gyenge volt, erősebbé válik, pusztán attól, hogy valaki a szív szemével nézi őt? Én például gyáva kisgyerek voltam, de mivel anyám és minden nő, aki szeretett, nem annak látott, sokkal bátrabb lettem! Nem mondom, hogy oroszlán, de bátrabb, mint ahogy az életben valamikor elindultam. Megerősödtem, mert elhittem nekik, hogy jobban ismernek, mint én magamat."

(Müller Péter: Szeretetkönyv)

Ablak..

Két, súlyosan beteg ember feküdt ugyanazon kórteremben. Egyikük minden nap délután felült az ágyban egy órácskára, hogy ezzel megmozgassa a szervezetét. Az ágya a kórterem egyetlen ablakához közelebbi volt. A másik beteg ember egész nap csak feküdt az ágyában, a plafont bámulva. Beszélgettek a családról, feleségről, gyerekekről, a katonakorukról, a nyaralásaikról, ahogy az szokásos ilyen helyzetben. Az az ember, aki az ablaknál feküdt, minden délután, amikor felült, azzal töltötte az időt, hogy elkezdte közvetíteni a másiknak, mit lát az ablakon át a kinti világból. A másik ágyon fekvő embert egy idő után szinte csak ezek a színes beszámolók tartották életben, már alig várta őket, ez volt minden változatosság az életében. Az ablak egy kellemes, tavacskával díszített parkra nézett. Vadkacsák és hattyúk úszkáltak a tavon és gyerekek játszottak távirányítós játékhajóikkal rajta. Szerelmespárok üldögéltek a színes virágágyások mellett órákig, egymásba felejtkezve. Miközben az ablak melletti beteg kimeríto részletességgel írta le a kinti  világot, a másik, folyton fekvő behunyta a szemét és maga elé képzelte a látványt. Egy meleg délutánon az ablak melletti ember egy, a parkon átvonuló karneváli menetről beszélt. Bár a folyton fekvő ember nem hallotta a zenészeket, maga elé képzelte őket a másik érzékletes leírása alapján. A napok és hetek teltek. Egy reggel a betegeket fürdetni készülő nővér az ablak melletti embert élettelenül találta az ágyában, mert az éjjel csendben elaludt örökre. Elszomorodva hívta a személyzetet, hogy kivigyék az elhunytat. Amint alkalom kínálkozott rá, a korábban a belső ágyon fekvő beteg kérte, hogy a másik ágyban fekhessen. A nővér szívesen segített, kényelembe helyezve őt azon az ágyon, majd magára hagyta. Lassan, fájdalmaktól gyötörve az ablak felé fordult az ember és megdöbbenve látt, hogy az ablak egy tűzfalra néz. Megkérdezte a nővért, mi történhetett az eltávozott szobatárssal, hogy olyan szépnek festette le az ablakon túli világot. A nővér elárulta, hogy az az ember vak volt, nem láthatta a falat sem. Valószínuleg csak bátorítani akarta Önt! - mondta a férfinak. Majd megjegyezte: igazi boldogság boldogabbá tenni másokat, nem törődve saját helyzetünkkel. Bajainkat megosztva csökkenthetjük őket, de ha derűnket és boldogságunkat osztjuk meg másokkal, megsokszorozzuk azt. Ha gazdagnak szeretnéd érezni magad, számold össze azokat a dolgokat az életedben, melyeket nem vehetsz meg semmi pénzért minden nap az élettől, így becsüld meg a napjaidat, melyek száma - bármilyen sok is jusson -véges.

Minden nap ajándék...

Egy ember elment a Bölcshöz:
- Álmot láttam, de sehogy sem tudok rájönni, mi az értelme. Kérlek, segíts rajtam!
- Hallgatlak - bólintott a Bölcs.
- Az utcán mentem, a mi utcánkban, ahol minden nap járok.
Olyan is volt álmomban, mint egyébként; nem volt semmiféle változás rajta, csak annyi, hogy nagy szürke göröngyökkel volt tele a járda. Amikor megrúgtam az egyiket, rájöttem, hogy ezek nem göröngyök, hanem kövek. Egyet zsebre vágtam, hogy megmutassam a barátomnak, akihez indultam. Amikor elővettem, kettévált a kezemben. Belül szikrázó, tiszta ragyogású volt. Azonnal tudtam (bár nem értek hozzá), hogy ez gyémánt! Rohantunk az ékszerészhez, de közben telepakoltuk a zsebeinket a csúnya, szürke kövekkel, hátha... Az ékszerész vágta, csiszolta a kettévált követ, végül fel is mutatta, hadd lássuk mi is, hogy sziporkázik:
- Még soha nem találkoztam ilyen nagy és tiszta gyémánttal - lelkesedett.
Kipakoltam a sok egyforma szürke kövemet. Ő bizalmatlanul nézte a sötétlő halmot, majd legyőzve utálkozását, egyet megfogott és vijjogó gépével kettévágta. Smaragd volt. A következő rubin, utána valami csodaszámba menő ritkaság, és aztán így végig. Felfoghatatlan kincs feküdt előttem, szikrázott, tündökölt ezerféle színben a belsejükben rejtőző érték. Én pedig döbbenetemben felébredtem. De nem tudok szabadulni az álomtól. Mondd, mit jelenthet?
- A szürke kövek a mindennapjaid! Éppen ideje, hogy felfedezd: valóságos kincsesbánya a mindennapok sokasága. Dolgozni kell rajtuk, az igaz, de ha jól megmunkálod őket, gazdagabb leszel mindenkinél. Már reggel vedd kezedbe napodat, hogy megláthasd benne a hűség gyémántját, a bizakodás smaragdját, a szeretet rubinszínű áldozatosságát. Mától kezdve soha nem beszélhetsz "szürke hétköznapokról", hiszen láttad, mi rejlik bennük!

Amikor még kicsik voltunk...

"Amikor még kicsik voltunk, együtt játszottunk a levélbe borult nyári fák alatt; pitypangot szedtünk a mezőn, hogy hazavigyük; egész nap rúgtuk a port az árnyas ösvényeken, dagasztottuk a sarat, élvezettel szórtuk egymásra az őszi leveleket. A kor nem aggasztott bennünket. Az évszakok rendre elhozták ajándékaikat, és nem éreztették velünk, hogy az idő nem múlik nyomtalanul felettünk. Ám a fák közben kidőltek, a mezők és a poros ösvények nyomtalanul eltűntek. És mi lassan elérkeztünk életünk deléhez. Sétálj velem egyet és beszélgessünk el az elveszett időkről, melyek oly élénken élnek emlékeinkben, melyeket szívünk mélyén őrzünk! Az élet most is szép, csak immár más világban élünk, és felismerjük egymás szemében a még mindig bennünk lakozó gyermeket, és elmosolyodunk, mert tudjuk, hogy semmi fontosat nem veszítettünk el útjaink során." (Pam Brown)